Jó idő volt a nyáron, és ki akartuk próbálni, milyen az új sátrunk, s felvertük a kertben, hogy este majd ottalszunk. Minden tök jó, este megyünk lefeküdni és hát jön a kutya nagy farkcsóválva, hogy engedjük be. Nézünk egymásra a húgommal, de aztán visszazavartuk a helyére a kutyát. 

Kis idő múlva megint jön, látjuk a sátorból is a körvonalait, nekem meg ekkor jut eszembe, hogy bennt felejtettem valamit a házban. Papucs fel, irány a ház. Na, mire visszajöttem Kekkó ott terpeszkedik a helyemen! Na ez már sok, gonoltam és kizavartam őfelségét a sátorból. Gondoltam itt akar lenni a közelünkben, hát kihoztam a pokrócát, odatettem a sátor elé, hogy feküdjön oda, ha annyira itt akar lenni.

Megcsináltam a helyét, nézem, hol a kutya. De az már benn feküdt a sátorban! Megint kizavartam, de épp csuktam volna be a sátorajtót, mikor benyomul egy nagy fej, aztán a lábak, s végül mire bezártam a zipzárt, addigra a kutya is bennt volt. Kezdett elegem lenni.

Késő volt már, és én akárhogy tuszoltam ki a kutyát, az istenért nem akart kimenni. Nyüszített, sértődött képpel, én meg teljesen fáradt voltam már, hát elaludtam a nagy huzavona közben. Reggel korán ébredtem, úgy öt körül, és látom Kekkó még mindig bennt alszik, és ötpercenként felemeli a fejét, körülnéz, hallgatózik, szaglászik, majd mikor mindent ellenőrzött visszafekszik. Akkor olyan aranyos volt!

Na, de hiába aranyos, ha kitúr a saját sátramból! Már nem voltam fáradt, hát kizavartam. Ki is ment, de amint behúztam az ajtót, valami nagy és szőrős elkezdte összenyomni a sátort. Hát nem Kekkó az, aki ráfeküdt a sátorra? Édes a bosszú, ugyebár.